Úgy általában az egészről: Miután Molly édesanyja meghalt, őt és a testvérét a
nagyszüleikhez küldik, és a két lány két teljesen különböző módon próbálja
feldolgozni az őket ért tragédiát és az apjuk depresszióba süllyedését. Míg
Hannah el-elszökik otthonról és a lázadó tinédzser álcája mögé bújik, addig
Mollyt leköti a férfi története, akivel egy őszi napon az erdőben találkozik.
Hamarosan rájön, hogy a sebesült férfi, akit egy halom vadász üldöz nem más,
mint a Tölgyfakirály, vagy más néven Zöld Ember, és a tavasz és a nyár istene,
és Molly mindent megtenne, csakhogy ne veszítsen el újra valakit és segítsen a
régi istenen.
Azt hiszem, ez az első Sally Nicholls könyvem, amin nem
bőgtem − mert az írónő védjegye, hogy ripityára töri az olvasó szívét −, de
ettől még nem lett kevésbé jó. Rövid kis olvasmány ez, mégis bekúszik az ember
bőre alá, és úgy éreztem, Mollyval együtt engem is elkapott egy rövid időre a
tél és a nyár, a halál és az újjászületés harca, ahogy a főhősünk feldolgozza a
gyászát. Ez a könyv végül is nem más, mint egy keserédes és nagyon valós
történet az elmúlásról, és hogy mit jelent halandónak lenni, és hogy milyen
feldolgozni valakinek az elvesztését, és elfogadni, hogy nem élünk mindörökké,
és csakúgy, mint az Örök kaland, úgy érzem, ez is egy jó könyv lehet arra, hogy
a gyerekeknek, akikben felmerül ez a kérdés, odaadjuk ezt a regényt, és olvasás
után/közben átbeszéljük ezt a témát.
Nem meglepően ez a könyv nem cselekményközpontú, hanem egy
lassú folyású, csendes kis történet, ami nem is igazán ad választ arra a
kérdésre, hogy Molly hallucinálta-e az isteneket, vagy csak kitalálta magának
ezt a mesét, hogy meg tudjon birkózni a magányosságával, vagy tényleg léteznek
mágikus erők. A fő erőssége a könyvnek a karakterek és a kapcsolataik, és még
mindig csak ámulni tudok azon, hogy Nicholls gyermeki nézőponttal − és ezért
egyszerűbb narratívával − is teljesen megfogható karaktereket és személyiségeket
alkot és szívbemarkolóan ábrázolja az érzelmeket.
Remekül mutatja be a családi szeretetet és a családi
kapcsolatokat: legyen az a testvérek vitáktól sem mentes viszonya, a tehetetlen
apa karaktere, aki nem tudja a saját fájdalmát legyűrni, hogy a gyerekeivel
foglalkozzon, később pedig úgy érzi, egyedül képtelen a szülő fogalmára, és
ehhez jönnek a (valamennyire) türelmes és már majdnem mindentudó nagyszülők,
akiknek persze nem sikerül mágikusan helyrehozni ezt a szerencsétlen helyzetet.
A regény egyik témája a gyász, és ezt érzékletesen mutatja
be egészen attól amikor még kimondani se merik az "anya" szót, addig
amíg úgy nem érzik a szereplők, hogy talán tudnak tovább élni, bár örökre marad
egy lyuk a szívükben. Különösen szívfacsaró volt látni, hogy Molly mennyire
közelinek érzi a halált és azt találgatja, hogy melyik szerette hal meg
legközelebb, hiszen az anyja se volt idős, sem hosszantartóan beteg, így
elkerülhetetlennek tartja, hogy legközelebb akár az apjától vagy a nagyapjától
kelljen búcsút vennie.
"Sosem tudsz hozzászokni az életedben lévő űrhöz, ahol addig élt valaki. Egy űr, ahol azt hitted, örökké élni fognak, de egyszerűen csak kilépnek onnan, anélkül, hogy visszanéznének, vagy elbúcsúznának és eltűnnek örökre."
A gyászt és a könyv másik főtémáját, az élet-halál örök
körforgását és ellentétét, Nicholls gyönyörűen keveri a fantázia világával.
Ahogyan a Ways to Live Foreverben a
főhős szerette a történeteket, itt is Molly imádja a könyveket, és a Nagy
Vadászat mitológiáját és a görög és germán isteneket keveri egybe, néha
meg-megszakítja a narrációt, hogy beillesszen egy-egy mesét, ahol szintén a
veszteséget emeli ki.
Közben pedig a háttérben meghúzódó erdő a maga életével és
apró halálával télen a tökéletes színteret nyújtja a történetnek, ezt amúgy
csak megerősíti, hogy Molly folyton emberi tulajdonságokkal írja le a fákat,
mint akik állandóan diskurálnak vagy dühösek vagy sejtelmesen suttognak. Ebbe a
környezetbe tökéletesen illik a pogány kultúra és egyéb vallások élet-halál
körforgásról szóló mondái, és szinte természetesnek hat, hogy istenek járkálnak
a kisvárosi kertekben. Öröm volt olvasni Nicholls összes apró, nagyon jól
beillesztett motívumát a halál és az élet ellentétére, és
elkerülhetetlenségére, és hogyan vont párhuzamot Molly anyjának és a Zöld
Embernek az elmúlása között, hogy Molly ugyanazt élte át, ugyanúgy
tehetetlennek érezte magát, és az isten "halálával" dolgozza fel végre
az anyjának elvesztését.
A történetnek nincs katartikus vége, mint az eddigi
regényeinek, amit olvastam, de mindenesetre tökéletesen illett ehhez a
történethez. Noha Molly és a családja úgy tűnik, feldolgozták a tragédiát,
mégsem teljesen idilli a kép, vegyül bele egy cseppnyi keserédesség, főleg,
hogy Nicholls elhinti, hogy hamarosan a két testvér felnő és nagy
valószínűséggel két teljesen másfajta ember lesz belőlük, akik lehet, hogy már
nem lesznek ilyen jóban, és ez is egyfajta veszteséget jelent.
A Season of Secrets
egy hangulatos rövidke regény az elmúlásról és a gyászról, amibe egy cseppnyi
mitológia vegyül.
Kedvenc karakter: -
Ami kifejezetten tetszett: a téma, a mitológia keverése ezzel
Ami nem tetszett: -
A történet: 6/5 pontból
A karakterek: 5/5 pontból
A borító: 3/5 pontból
Kiadó: Marion Lloyd
Kiadás dátuma: 2012. március 1. (eredeti: 2009. április 6.)
Oldalszám: 272 oldal
Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék
Megjegyzések
Megjegyzés küldése