Aprilynne Pike: Wings - Szárnyak

Hogy akadtam rá: Stephenie Meyer ajánlotta, és régen még nagy Meyer rajongó voltam. Aztán hopp, megjelent magyarul, mire észbe kaptam.

Úgy általában az egészről: Laurelt eddig otthon tanították a szülei, így a szőke bombázó főhős, aki szeret minél vékonyabb ruhákat hordani, csak zöldséget és gyümölcsöt eszik, nem mos hajat samponnal, és nem szereti a tenger sós vízét, kicsit kellemetlenül érzi magát, mikor elköltöznek a régi házukból és végre gimnáziumba kell járnia a többi emberrel együtt. Ám persze, hogy megjelenik David, az iskola legszupibb pasija, és felajánlja, hogy majd lesz a főhősünk barátja, aki ezt el is fogadja. De nem sejti Laurel, hogy örökre megváltozik az élete, mikor kinyílik egy virág a hátán.

Kezdjük azzal, hogy ez a könyv több sebből vérzik, és nem tudom, hogy fogom megfogalmazni, hogy szép egybefüggő legyen. Először is ott van nekünk, hogy Meyer azt mondja rá, egy kezdő író briliáns könyve. Igen, ez a lényeg, egy kezdő író. Nem kicsit látszik a köteten, hogy első könyves, és az a baj, hogy Pike nem tudja ezt semmivel sem kompenzálni. Már a történet elején szétesik az egész, mivel az egész tele van tőmondatokkal, (őszintén, nincs is benne többszörösen összetett mondat.), szóismétlésekkel, néhány helyen még kétszer le is írta ugyanazt két sor különbséggel, mintha a kézirat életében nem látott volna szerkesztőt. Érzelmek, tájleírás nulla, javarészt párbeszéd az egész, meg közbetűzdelt "mosolygott, sóhajtott, idement, odament."

Az elején látjuk, hogy David se szó, se beszéd nélkül odamegy a főhőshöz és már csak úgy nyálazik, ahogy ránéz Laurelre, hogy legyenek barátok. Értem én, éteri szépségről van szó, aki után mindenki megfordul, de azért mégis. És az ember azt hinné, hogy fontos lenne az, hogyan is alakul ki Laurel kapcsolata Daviddel, ehelyett egy mondatban le van rendezve: "És barátok lettek." Az a baj ezzel, hogy nem érzem át, hogy David mennyire barátja, mennyi mindent tenne meg Laurel iránt, így az úgynevezett szerelmet sem tudom felfogni, átérezni, hiszen semmit nem ír le Pike. Fog egy-két mozzanatot, jelenetet, kiemeli, de mindezt olyan ügyetlenül, hogy semmit nem tudunk meg a karakterekről, és nem tudunk hozzájuk kötődni, pláne nem átérezni a nagy problémájukat.

Az érzelmek hiánya nagyot levon a kötet értékelhetőségéből, hiszen cselekmény gyakorlatilag nulla van benne. Egész végig azon megy a huzavona, hogy most virág vagyok vagy sem, aztán 100 oldal után már, hogy tündér vagyok-e vagy sem. Ha legalább a karakterek vagy az érzelem feldobta volna, még élvezhető is lenne, de nem.

Nemhogy cselekmény nincs, de karakterizálás sem. Mindegyik karakter papírmasé figura, az elején kicsit zavart, hogy semmit nem tudunk meg Laurelről, se Davidről, se a többiekről, és sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem is fogunk. Igen, Laurel tud gitározni, Davidnek van mikroszkópja, Chelsea meg a kötelező lány karakter. ÉS? Ezen kívül semmit nem tudunk meg róluk. Minden karaktert csak úgy odabök, hogy valamilyen sablon szerepet betöltsön. Sőt! Pike nem is foglalkozik azzal, hogy David és Chelsea barátainak nevet adjon, csak annyit mond, és a többiek, egész végig a könyvben.

Chelsea lenne a nagy lány barátnője Laurelnek, de őszintén az "és barátok lettek" mondaton kívül erre nem sok más utalást látok. Amikor a cselekményszerű valami úgy kívánja, akkor bejön Chelsea és elmond két mondatot. Egyszerűen értelmetlen, hogy miért pont tündérmániája van Chelsea-nek (tudom, mert arról szól a könyv), és ha ő is szerelmes Davidbe, és őt előbb ismerte, miért engedi át Laurelnek?

Sehol nincs semmi konfliktus a karakterek között, Chelsea a féltékenységét egy jóízű mosollyal lerendezi (pedig pár hete barátok), és ez lehetett volna egy potenciális szál. A szülők tesznek arra, hogy a gyerekek nem alszanak otthon, ha éppen hágnak a sarokban a szobában, mert ugye ez a természetes dolog a szülőknél? Tipikus példája a "szülök semmire sem valók" klisének a fantasy irodalomban, nem lehet rájuk támaszkodni és csak azért kellenek, hogy legyen valaki, aki kocsival hordozza a szereplőket.

És pont ez a baj, hogy se a szülőket nem lehet felnőttnek nézni, se a tiniket tininek. Sokan írták külföldi kritikában, hogy ez a könyv 10-13 éves korosztálynak tökéletes, és ezt váltig állítom, hogy nekik tökéletes esti mese, hiszen a szereplők 12 éves aggyal gondolkoznak. (15 évesen, ha egy gumilabda nagyságú dudor van a hátadon azt hiszed, hogy gerinc rákos vagy? Avagy ha megjelenik egy virág a hátadon, akkor azt várod, hogy elmúljon és minden megint rendben lesz?) Ráadásul a kiadó honlapján 18-as körkarikával van ellátva...

A párbeszédek sem hatnak természetesen és ez is egy nagy "seb," ami gyengíti a kötetet, hiszen csak párbeszéd van benne. Annyira dráma és érzelem nélkül fapofával ülnek és beszélnek, hogy az olvasó is fapofával ül és nézi. Mesének lehet, jó, de említettem, hogy ez nem az. Egyszerűen bűzlik az írói erőltetéstől a párbeszéd is, és minden magyarázat is, ami a cselekményt illeti. Annyi véletlen van benne, és annyira nevetséges, hogy tényleg csak esti mesének megy el.

Emellett ott vannak még a logikátlan dolgok. A Kafka-féle virág, ahogy az Átváltozásban a bogárról nem tudtuk mekkora, itt a főhős virágáról nem tudjuk. Egyszer hátranéz nem látja, majd már karnagyságú az egész. Aztán meg, felhajtja a pólója hátulját, hogy az egész nagy virág látszódjon, de persze a melle az nem esik ki. (Meg ugye meg se említjük, hogy bár szuper nagy melle van a főhősnek, mert tökéletesen szép, attól még nem hord melltartót, mert ugye a virág cselekményszál meg se történhetne.) A másik ilyen szép példa, hogy egy cselekményszálat úgy akar előrevetíteni, hogy leírja, hogyan néz az egyik pasi a csajra, ja, csak épp előtte írta le, hogy a csaj nem nézett rá...

A főgonoszról egyből tudjuk, hogy kicsoda és mit akar, hiszen Laurelnek megérzése van, és Laurel szép és okos. A főgonoszokat nevetségesen iktatják ki, és az utolsó pár oldalban felvetett NAGY KONFLIKTUST sem a főhősnek kell megoldania, hanem egy öreg, ám de bölcs vén megszánja, és Mikulás módjára mindent elmond, és mindent megold, amit csak lehet, így Laurelnek semmit sem kell tennie, és Laurel nem karakter fejlődik. (Már ha egyáltalán lenne karaktere.)

A mitológiáról is legyen szó: Aki az Alkonyatot utálta, mert szétbarmolta a vámpírmitológiát, az ezt is utálni fogja, mert szétszedi a tündérmitológiát. Persze, persze, mindig jó, ha saját mitológiát csinál az ember, nem az zavar. Hanem egyszerűen logikátlan, olyan, mintha csak összehányt volna pár darabkát (egy görög istennő, egy Arthur király, egy Excalibur) és hozzáadott volna egy adag biológiát. Ugyanis az evolúcióval magyarázza, hogyan alakultak ki a tündérek, mint lélegző, járkáló növények. Miért fotoszintetizálnak, miért termelnek oxigént, és a többi. Mindezt megfejeli pár olyan ötlettel, amivel azt hitte, egyedi lesz, de én kínomban nevettem rajta. (Pasi szeme azért zöld, mert mohát eszik, csaj haja azért szőke, mert Sprite-ot iszik.)

Összességében a 14 év alatti Alkonyat rajongóknak ajánlom, vagy akik meseként olvassák. Ne várjon ettől senki nagy romantikus ifjúsági fantasyt, ez nem az.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: Ez a könyv tipikus példa a kezdő írópalánták gyártmányára, így semmi sem tetszett...

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 5/5 pontból