Lisa Jane Smith: A sötétség lányai

Hogy akadtam rá: A Vámpírnaplókat olvastam.

Sorozat: A Night World 2. része.

Úgy általában az egészről: Mary-Lynette éli átlagos kis életét egy apró kis városban, ahol szinte semmi nem történik, reméli, hogy a szomszéd öreg nénihez beköltöző három lány majd elég szép lesz a testvérének, Marknak, aki mivel asztmás, elég visszahúzódó, és ráférne már egy jó hágás. Ugyanakkor a három lány: Rowan, Kestrel és Jade nem mások, mint lámiák, vagyis született vámpírok és menekülnek az Éjszaka Világa elől, vagyis a saját természetük elől, mert nem akarnak az éjszaka gonosz teremtményei lenni. De igen ám, valaki megölte a kedves, öreg, vámpír nagynénjüket egy karóval, nincs mit tenni, mint eltemetni a hulláját a hátsókertben, és úgy tenni, mintha Opal néni éppen nyaralna. Csakhogy a mi Mary-Lynettünk éppen látja eme tettet, és bár nem hisz a saját szemének, elkezd nyomozni a lányok után. Miközben az első részből jól ismert Ash, aki ott főgonosz volt, jön a lányok után, hiszen a testvérei, és meg kell védenie a család becsületét, még ha meg is kell ölnie a saját testvéreit.

Aki esetleg most járna először a blogon, annak elmesélem, hogy mi is a történetem ezzel a könyvvel. L. J. Smith-t akkor kezdtem olvasni, mikor elkezdődött a Vámpírnaplók tévésorozat, amiért mai napig odáig vagyok, de szomorúan kellett konstatálnom, hogy a könyv egy rakat szalma. Mi vett rá mégis, hogy elolvassam ezt? Természetesen az egyik legjobb barátnőm, mivel szeret kínozni, és fogadtunk, hogy elolvasom-e Smith összes regényét. Hol fog beállni az az agyhalál nálam, amikor már intézetbe kell küldeni. Jelentem, a Night World sorozat 2. részét is túléltem, maradandó sérülések nélkül, és bevallom, volt, ami tetszett benne. (De lehet csak azért, mert a Lenyűgöző Sötétséget olvastam előtte.)

Mivel ez Smith karrierjének elejéről származik, ezért még a tőmondatok híve volt. Ilyen és ehhez hasonló drámai leírásokat láthatunk: „Ethylt mindenhol átszúrták. Több százszor. Úgy nézett ki, mint egy tarajos sül.” Ha esetleg az ilyesfajta leíráshiány, és érzelemábrázolás nem venné el a kedvünket, akkor is van még pár gyöngyszem:

„Felnevetett. Rowan elmosolyodott. Kestrel barbáran elvigyorodott. És hirtelen Mary-Lynette tudta, hogy többé nem fognak harcolni.” – Tegyük hozzá, hogy előtte épp meg akarták egymást ölni, aztán hirtelen összebarátkoztak azon, hogy a fiúk hülyék. Ugyanakkor van ilyen is, hogy ő bólintott, amaz bólintott, és mindegyik szereplőről leírja ezt egy rövid, tőmondatban. Még mindig nem vagyok képes felfogni, hogy ilyen fogalmazással valami ekkora bestseller lett.

De az is a baj ezzel az írásmódszerrel, hogy néhány dolog elég rosszul jön le. Kestrelt például állandóan arany hajjal írja le és sárga szemekkel (ami nem hiszem el, hogy senkinek nem tűnik fel, hogy nem ember), és tényleg már az első három lapon kismilliószor csillogott a haja, a végén már szerencsétlen lányt aranyszoborként láttam magam előtt. A vámpírokat a dinoszauruszuk kecsességével párosítja… Nem tudom, de én elképzeltem, hogy a földet rengetve, kis karjaival csapkodva megy az áldozat után, hadd ne mondjam, hogy nem félelem volt az első reakcióm.

A történet nem nagy szám, kicsit olyan Alkonyat alap a szerelmi háromszög miatt, de tudom ám, hogy ez volt előbb. A nagy nyomozás annyira nem érdekes, főleg, mert annyi nézőpontunk van, mint a fene, és az első fejezetekben tudjuk, hogy a vámpírlányok ártatlanok és kedvesek, csak Mary-Lynette erről még nem tud, és így igazából nem is keresik a valódi gyilkost. Illetve amikor igen, az úgy egy mozzanattal el van rendezve, de előtte is a kismillió jelet a főhősök ennyivel elintézik: „Valami az eszében volt, de nem tudta mi.” Míg az olvasók nagy része valószínűleg már a könyvvel üvöltözik, hogy miért nem veszik észre.

És nem csak az ember főhősünk sötét, hanem a vámpírlányok is. Elvileg a vámpírok kegyetlenek, és a lányokat vámpírvárosban nevelték, ahol alárendelt szerepük lenne a nőknek, eleve házasítják őket, stb. Ebből pont nem azt várnám, hogy naiv teremtések legyenek, annyira naivak, hogy amikor két vadidegen srác felveszi őket kocsival, és épp azt elemzik, hogy mennyire magányos környéken vannak, és kiröhögik a nagynénjüket, hogy milyen bolond, akkor is azt hiszik, hogy a fiúk milyen kedvesek. Ezek mellett azt is említsük meg, hogy mikor megtalálják a nagynénjüket egy karóval a szívében Rowan első gondolata, hogy biztos elesett és felszúrta magát. (Tudom, hogy az egyik Vámpírnaplók kötetben Stefan csinált ilyen, de azért mégis…) De azért Jade is hozza a formáját, el akarja hozni a macskáit, de hajjajj, nagy dráma, csak egyet engednek neki, ezért két napig légmentesen lezárt bőröndben tartja a többi macskáját, hátha túlélik. Avagy, mikor szerencsétlen Mark azt mondja, hogy egy temetőben élni is izgalmasabb, mint ebben a kisvárosban, kapásból visszakérdez, hogy a fiú élt temetőben, tényleg? Értem én, hogy az lenne kifejezve, hogy Jade és a lányok nem tudnak semmit az emberekről, de azért mégis… Ha a két legrosszabb bűn az embereknek elmondani az Éjszaka Világának titkát, és szerelembe esni egy emberrel, akkor igazán tudhatnának róla valamit, nem pedig, hogy első találkozáskor megszólal: „Jajj, a ti szabályaitok mások.” Ez aztán a nagy beolvadás!

Azt még hozzátenném a nagy vámpírsághoz, míg az első részben cseresznyekompót íze volt a vérnek itt már: „Egy kicsit olyan volt, mint amilyen illata van a vaníliarúdnak, mint amilyen tapintása van a selyemnek, és ahogy a vízesés kinéz.” – Ezt úgy meghagyom, hadd elemezzétek magatoknak.

Vannak bakik a könyvben, például egyik oldalon a vámpírok látnak sötétben, aztán már nem, és zseblámpával mennek. Nem tudom, mi a jó vámpírlétben, ha még az áldozataikat is zseblámpával kell üldözni. Aztán amikor Jade kijelenti első találkozáskor Mark előtt, hogy nem tudja kiszagolni, hogy mi van a kertben, Mark első reakciója: „Azt tette, ami az egyetlen választási lehetősége volt: megölelte.” Kinek mi…

Akkor térjünk rá a könyv főszálára, ami nem más, mint a romantika. Igazából két párunk is van itt, az egyik Jade és Mark, akik egy másodperc alatt egymásba szeretnek. Nem, nem vicceltem. Első ránézésre annyira szerelmesek egymásba, hogy meghalnának egymásért. És ott van Ash és Mary-Lynette, akik utálnák egymást, de lelki társak. Hadd térjek ki erre a motívumra. Persze, tök jó belegondolni, hogy van ilyen, hogy kötelezően kell lenned valakivel, hogy a sors neked rendelte, még ha nem is tűnik elsőre szimpatikusnak a másik. Ez tetszett, de a kivitelezés… A lelki társak itt valami természetfeletti dolog, szóval elviekben jónak kéne lenni, nem? Mert a vámpírok is tisztelik ezt a fajta párosodás, mégis, a vámpírok előítéletesek minden más fajjal szemben, legyen az boszorkány, vérfarkas vagy ember. Mégis, ez a lelki társak fogalma: „Ha szerelmes vagy, előbb megismered az embert. De lelki társnak lenni nem önkéntes – még csak nem is kell kedvelned az illetőt, mikor találkozol vele. Lehet, hogy teljesen rossz neked mindenféle módon – rossz faj, rossz viselkedés, rossz kor. De tudod, hogy sosem leszel nélküle teljesen boldog.” Elég zavaró, ha belegondolunk a korkülönbség dologba, de talán ettől lesz egy kicsit borzongató. De hogy rossz faj? Akkor a szerencsétlen, nyomorult vámpírok, akik ezt a hagyományt tisztelik, miért nem képesek túllépni az emberekkel szemben fenntartott hülyeségeiken, főleg, hogy a vámpírok 99%-a ember volt. A másik pedig, hogy itt felvázolja Smith, hogy ha szerelmes vagy, akkor előbb megismered a másikat, és a vicc: Jade és Mark csak szimplán szerelmesek. EGY MÁSODPERC UTÁN! De nézzük a lelki társakra jellemző elektromos kisülés leírását:

„Úgy érezte, mintha valaki a belsejébe nyúlt volna, és megérintette volna a gerincét egy elektromos vezetékkel.  Nagyon nem volt élvezetes. A szoba halványrózsaszínre váltott. A torka összeszorult és érezte, hogy ott ver a szíve.” – Tehát ha elektromosan sokkolnak, és rózsaszínnek látom a szobát, akkor nagyon szerelmes vagyok. Rendben.

Sőt két nap alatt eljutnak odáig, hogy ők most hihetetlenül szerelmesek egymásba, és a pasi megváltozott a csajért. Majd a csaj kijelenti, hogy jééé mennyit változtál. TE LÁNY, NEM IS ISMERTED ÉS MOST SE ISMERED!

De valahogy az egész könyvből olyan gyerekesség árad, és nem hiszem, hogy azért, mert nagyon ifjúsági regény lenne. Ugyanis a nagy verekedés három vámpír és két ember között úgy zajlik, hogy egymásnak esnek, és a hajukat tépik. Már nem azért, de ha egy vámpír tépné a hajam, az ki is jönne, nem csak picit fájna. A másik ilyen mozzanat, hogy az első rész nagy gonosz vámpírját Ash-t, itt a főszereplő csajunk úgy rakja rendbe, hogy bármikor meglátja, sípcsonton rúgja… És a kőkemény vámpír erre elkezd bicegni.

Természetesen még van egy nagyon L. J. Smithes dolog a könyvben, mert miért ne? Megint testvérek, akik itt most egymást a szerelmükhöz hasonlítják… És a főszereplő lány a többi lányt is éteri szépnek látja. Nem, nincs bajom egyik témával sem, viszont úgy érzem, itt nem ezt a célt hivatott elérni, szimpla írói esetlenségről van szó.

Túléltem ezt a könyvet is, habár tényleg javuló tendenciát mutat, mert hiába a nagy barátság emberek és vámpírok között, hiába a karakterek és a történet hiánya, valahogy a vége megoldása mégis tetszett. Bár úgy is sejtem, hogy el lesz ez még rontva.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: inkább nem kezdem el sorolni

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 1/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2012. április 19.

Oldalszám: 214 oldal