Susan Hubbard: The Year of the Disappearances (Az eltűnések éve)

Hogy akadtam rá: A goodreads ajánlotta.

Sorozat veszély: Ez az Ethical Vampires trilógia 2. része.

Úgy általában az egészről: Az eltűnések éve volt. Először a méhek tűntek el, aztán szép lassan minden, amit Ariella szeretett. Ariella édesanyjával és annak legjobb barátnőjével Dashay-vel épp a házuk renoválásán dolgozik, miután egy hurrikán tönkretette azt, de valamiért a méhek, amiket annyira szeretettek meghalnak, és ez a pusztítás országos szinten jelen van. Arit persze ez annyira nem köti le, hiányolja édesapját, aki úgy gondolta, hogy elruccan Írországba a nagy balesete után, ugyanis a főgonosz vámpírunk, aki tönkretette a család életét, megpróbálta Arit és az apját megölni. De nem csak a főhősünket érinti a veszteség és a magány érzése, ugyanis Bennett, Dashay nagy szerelme szintén eltűnt, és senki nem tud róla semmit. Ari azért próbálkozik barátokat szerezni, mivel végtelenül egyedül van, főleg, hogy még mindig nem dolgozta fel a legjobb és egyetlen barátnőjének brutális meggyilkolását. De most Ari nem éppen jó társaságba keveredik, és rá kell jönnie, hogy ő mint félvámpír, félember, lehet örökre kilóg majd mindenhonnan, és nem vár rá más, mint egy életre szóló magány.

Igazából ez az a regény, amire tudom, hogy mindig is vágytam, végre egy olyan ifjúsági könyv, ami inkább elgondolkoztató, mint izgalmas. Tudom, tudom, ez egy külön fajta regény, mivel komorabb, mint az átlagos ifjúsági fantasyk. Mivel ez az Ethical Vampires 2. része, ezért azt vártam, mint az első résztől, egy kellemes, lassú folyású történetet, amit a főhős maga mesél el nekünk, embereknek, hogy megértsük a vámpírokat. És ezt is kaptam, ez a rész teljesen hozta az előző színvonalát, bemutatva, hogy milyen felnőni, milyen megkérdőjelezni dolgokat, megtalálni önmagunkat, milyen elveszettnek lenni, és milyen teljesen magányosan élni.

Nincs jobb szó erre a könyvre, minthogy hangulat regény. Bármikor, amikor a sorok közé merültem, szinte éreztem Ari magányosságát, és figuráját magam körül. Ez az a könyv, ami tényleg bekúszik az olvasó bőre alá, behálózza és nem ereszti.

Nagy izgalmas cselekmény itt sincsen, hiszen a főmotívum, hogy új barátokat, új szerelmet szerez Ari, és elmegy egyetemre, leválik a szüleitől. Nem kell felnyögni, a romantika szintén annyit szerepel, mint az előző részben, egy-két oldal csak a 320 oldalból, de még így is jobban sikerül megragadnia az érzelmek lényegét, mint a legtöbb rózsaszín nyáltól csöpögő fantasynak. De azért megjegyezném, hogy az a kevés nyomozás, ami van és az új lények bemutatása, pl. a démonoké, annyira izgalmas, hogy minden újabb információ részletet vártam és befaltam.

Mivel említettem, hogy ez gondolkozós könyv, ezért én lassan haladtam vele, minden mondatát ízlelgetve, és megrökönyödve láttam, hogy a külföldön azért húzták le az olvasók, merthogy túl sokat kellett rajta gondolkozni, mert hogy miért nem romantikusabb. Jajj. Egyrészt szól a családról és a kapcsolatokról, hiszen Ari szülei, noha nem utálják egymást, mégis szétmentek, és mivel az apja most nincs Arival, azt sem tudja, hova tartozik. Persze, ez a magányosság, ez a sehova tartozás, a felnövés része, mikor keressük magunkat, és ezt Hubbard remekül hasonlítja a félvámpír léthez, mivel se ide, se oda nem tartozik a főhősünk, ehhez csak adalékanyag, hogy egész életében otthon tanult, és nem ismeri a mai, modern tinédzserek életmódját. Sőt, a celebek életmódját se érti, se a politikusokat és a botrányokat, mert a vámpírok direkt nem foglalkoznak ezekkel.

De kanyarodjunk vissza a kapcsolatokra: Ari apja család nélkül nőtt fel, és ezzel érvel Ari anyja, hogy ezért nem tudja rendesen kimutatni az érzelmeit, amin persze a főhősünk elgondolkozik, hogy vajon ő is azért ilyen magányos-e. Újabb barátokat szerez magának, akik tele vannak jellemhibákkal, és én nem is tudtam őket megszeretni, de szintén újabb kérdéseket vetnek fel. Ari most sem jár szerencsével, és fel is veti, hogy „Nincs-e a világon bizonytalanabb dolog, mint a tinédzser lányok barátsága?” És tényleg! Ari annyi csalódáson és veszteségen megy keresztül, ami bár nem minden esetben annyira durva, egyszerűen csak emberi, hogy néha legszívesebben jól megöleltem volna. És a legjobb Ariellában, hogy amikor épp szenved és depresszióba esik, akkor is elismeri, hogy valószínűleg nem csak az ő élete ilyen, hanem sok más emberé is ugyanennyire komplikált, és talán ebben rejlik a könyv bája, hogy bemutatja az élet apróbb szenvedéseit, és hogy még egy vámpír sem menekülhet előlük.

Ezek mellett jönnek az átlagos társadalmi témák: a tinédzserek mostani életstílusa: drog és alkohol. Ha valaki ezt túlzásnak találja, az A) ne olvasson ilyen könyvet, B) nézzen jobban szét a világban. (Mondjuk ez leginkább az amerikai szülőkre vonatkozik, akik azt hiszik, pont ezek a könyvek adják az ötleteket. Na ja.) Bemutatja, hogy milyen felelőtlenek is tudnak lenni a tinédzserek, de igazából nem mondja rájuk Ari, hogy rossz emberek lennének ettől, csak nem ért egyet a döntéseikkel. És ezt megpróbálja megváltoztatni, hipnózissal kigyógyítani embereket a rossz szokásaikból. Ezzel ismét felvet egy kérdést: Vajon így ez mennyit ér? Ha csak kényszerítik rá az embert, nem pedig a saját elhatározása. Hubbard nem válaszolja meg a kérdést, de egy-két szereplővel, ami történik, elég sugallat lehet, hogy mit gondol róla. Természetesen ezt emberibb viszonyokba is lehet feszegetni: Van-e jogunk beleszólni mások életébe, még ha csak segíteni akarunk? Hol van az a határ, amit már nem léphetünk át?

Szól a könyv a veszteségről is, hiszen Ariella az egyetlen, igaz barátját vesztette el, és az apját is hiányolja. Nagyon szépen bemutatja, hogy milyen, amikor „az emberek űrt hagynak maguk után.” És hogy egy szeretett személy elvesztése mennyire megviseli az embereket, illetve megváltoztatja őket. Egy rövid időre viszontlátjuk Michaelt is, Ariella első szerelmét, és látjuk mennyire romokban az élete a húga halála miatt. Fel is vetődik a kérdés, megéri-e érezni, ha ennyi rossz dolog is történik, amire az egyik szereplő azt válaszolja, hogy nem, a másik pedig, hogy igen. Mindenki maga döntheti el, hogy melyik oldalra áll.

De ilyen átlagos emberi és lelki dolgok mellett ott van egy nagyobb falat: a politika igazságossága, a háborúk értelme és a természetvédelem. Mindig mondom, hogy szeretem, ha üzenete van a könyveknek és tudom, hogy volt már, amit leszidtam, mert annyira erőteljesen szájbarágós volt a dolog. Itt is erős az üzenet, hogy hány állatfajt irtanak ki az emberek, meg esőerdőket meg ilyenek, de… De itt a szereplők is ezen vitatkoznak, így Hubbard engedi az olvasónak, hogy saját álláspontot foglaljon.

És talán ez foglalja leginkább össze, hogy mit ad a könyv: egy olyan történetet, ami segíthet azon, hogy elgondolkozzunk az élet dolgain, és megállapíthassuk, hogy mi épp melyik oldalon állunk, kivel értünk egyet. Ahogy Ariella édesanyja is mondja a könyvben: „Mindannyiunk életét elmeséli egy történet. A történetek segítenek nekünk túlélni. Az se baj, ha amúgy semmi értelmük.”

Kedvenc karakter: Ariella, Malcolm, Cameron

Ami kifejezetten tetszett: a gondolatok, a világkidolgozás, a nyomozás

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Simon & Schuster

Kiadás dátuma: 2009. június 16.

Oldalszám: 304 oldal