Sorozat: Ez a Bumped 2. része.
Úgy általában az egészről: Harmincöt hét telt el mióta Harmony és Melody útjai elváltak, de a média az ő sztorijukon csüng, ők a leghíresebb tinédzserlányok Amerikában. Harmony visszatért Jó Oldalra, vagyis a vallásos kommunába, ahol felnőtt, és hozzáment Ramhez, akit kijelöltek neki férjként. Habár a fiú tudja, hogy az ikrek, akiket Harmony vár, nem az övéi, elfogadja és támogatja a lányt. Harmony viszont miután volt a Másik Oldalon, és látta, hogy nem csak ilyen fanatikus módon lehet tisztelni Istent, ezért egyre többször megkérdőjelezi a Jó Oldalt. Plusz nem tudja elfelejteni Jondoe-t, akinek a gyerekeit a szíve alatt hordja.
Melody eközben Jondoe-val és Zennel próbálja fenntartani a látszatot, hogy Melody és Jondoe egy pár, és az ultra-megafontos szerződésben foglalt gyermekekkel terhes, noha ez cseppet sem igaz, mivel a szupersztár spermadonor teljesen összezuhant, mióta Harmony visszatért a hívők közé, és azóta is azt várja, hogy a lány visszatérjen. Ha ez nem lenne elég, Lib, Melody ügynöke új márkanevet is piacra dobott, mert ha már az ikertestvérek ennyire híresek, még jobban meg akar gazdagodni, ezért Melodynak és Jondoe-nak kötelező rendezvényekre járni és pózolni a sajtó előtt, amit Melody Zennel való kapcsolatát csak még jobban lehetetlenné teszi.
Ez a Bumped második és egyben befejező része, és szerintem őszintén kijelenthetem, hogy ennél jobban 2012-ben megjelenő könyvek közül, egyiket se vártam ennyire, mint ezt, mert az első kötetnek volt a lehető legrosszabb függővége. Nagy elvárásokkal indultam neki, hiszen a Bumped zseniálisan ötvözte a humor, az egyszerű tinédzser énkeresés témáját a modern kor egyik problémájának szatírájával, és talán pont ettől lesz olyan nehezen befogadható ez a regény, de nekem akkor is megdobogtatta a szívemet.
Inkább a mögöttes tartalom, ami miatt odavagyok ezért a könyvért, de essen szó a történetről is. Egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet, annyira izgalmas volt, noha semmi akciójelenet nincs, mégis végig azon töprengtem, hogy fognak ebből kimászni a lányok. A gyors nézőpontváltások is csak fokozták ezt a hatást, és cseppet sem rontottak az élményen. Imádtam nézni a két lány küzdelmét, és sikerült elérnie McCaffertynek, hogy mindkét lányt a szívembe zárjam, és a boldogságukért szurkoljak. Akadt pár meglepetés a történetben, amire nem számítottam, és pont ettől a vége egy érzelmi hullámvasút lett. És a könyv vége… te jó ég! Mivel befejező rész, és alapjában véve egy nem átlagos ifjúsági regény, ezért nem átlagos befejezést vártam. Nem akartam, hogy túl cukros legyen, mert elrontaná a hangulatát, kételkedtem benne, hogy teljesen ledönti majd két terhes lány az állam felépítését, hiszen disztópiás sorozatokban mindig ez a főcél, de ide nem tudtam elképzelni. Fogalmam sem volt, hogy mi lenne ide a megfelelő befejezés, de McCaffertynek igen. Annyira érzelmes, annyira valósághű, annyira keserédes, hogy tényleges érzelmeket váltott ki belőlem.
A könyv alappillére, hogy a tinédzserlányok béranyák és a saját gyerekeiket adják el, ahogy tudják, mert 18 éves kor felett gyakorlatilag már senkinek nem lehet gyereke. Míg más ezt morbidnak találta, vagy nem kidolgozottnak, itt pont ez a lényeg, hogy ezzel parodizálja ki és kritizálja a mai modern felfogást, ahogy a tinédzserek kezelik a szexet és a véletlen terhességet. Több tucat nagyon jó gondolat van a könyvben ezzel kapcsolatban, hiszen Harmony tényleg terhes, és egyszerűen nem felkészült rá, hogy két ember életéért felelős legyen, mikor azt sem tudja, hogy ő maga kicsoda, és mennyi mindent nem csinált még az életben, ami alakíthatná őt. Rájön, hogy bár tinédzser és arra nevelték, hogy gyerekeket potyogtasson, képtelen ezt megtenni, mert még úgymond gyerek ő maga is. Ugyanakkor itt, hogy megakadályozzanak bármiféle kötődést anya is gyerek között, a szülés alatt az anya sosincs magánál, és különféle gyógyszereket is kap, amik elnyomják az érzéseit. Pont ez ellen van Harmony, még ha maga se tudja, hogy mit kezd az életével és a gyerekekkel, nem akarja őket teljesen elfelejteni és az egészet meg nem történté tenni.
„Mi van, ha én hosszan és fájdalmasan szeretném? Mi van, ha azt akarom, hogy ez az élmény örökké bennem éljem? Nem léphetek tovább csak úgy, hogy sose gondoljak vissza, mintha ez – mintha ők – sosem léteztek volna. Nem akarom elfelejteni ezeket a lányokat, ahogy az én anyám tette ezt velem és a testvéremmel!”
De nem csak Harmony és ezzel együtt a lányok küzdenek ezzel, hanem Jondoe is, akinek akár több száz gyereke is lehet. (És nem, ez nem a spermadonorság ellen van.) Aki rájön, hogy szerződései szerint sosem láthatja a gyerekeit, pedig mind az övéi, akármelyikből lehet híres-neves ember vagy akár sorozatgyilkos is, és sosem tudna róla.
„Mekkora felelősség már ez, csakhogy épp mindenféle felelősségvállalás nélkül!”
És ugyan, hogy ne illene ez a mostani felfogáshoz, ahogy a fiúk állnak a nem éppen betervezett gyerekekhez. És a végén azért csak kimondják a szereplők is, hogy ez a rendszer rossz, ezzel együtt szintén párhuzamot vonva a mai problémára:
„Azt akarják, hogy ne is gondoljunk az igazságra. Kisbabákat csinálunk. Embereket kreálunk. És semmit sem jelentő szexszel! És mégis úgy teszünk, mintha az egész nem lenne nagy szám. Úgy teszünk, mintha nem éppen emberi lényeket adnánk-vennénk…”
Azért még hozzátenném, hogy még felvonultat több esetet is, Melody régi barátnőit, az egyik, aki majdnem belehalt a szülésbe, de nem is akarja ezt tudomásul venni, a másikat, aki ragaszkodni kezdett a gyerekéhez, és szó szerint beleőrült, hogy elvették tőle, és az egyik osztálytársát, akinek a hormonháztartását a gyógyszerek úgy felborították, hogy állandó nyugtatóra kellett tenni, és leginkább egy drogos zombira hasonlít.
Harmonyval a vallás kérdését is erősen feszegeti McCafferty, és nem, nincs a kereszténység ellen, csak a vallási fanatizmus ellen, ami szerintem egy igen érdekes téma. Hol van az a határ, ami még tisztelettel teli igazi hívőség? Mi az, ami már túl sok? Amit egy vallás sem szabhat meg? Harmony minden apró dologra rákérdez, amire a legtöbb imaköri nővére és az anyja se tudja a választ, mert annyira vakon hisznek Istenben, de ahogy a főhősünk is megfogalmazza: példának okáért mi köze van ahhoz az istentisztelethez, hogy milyen ruhát hord, vagy hogy fonatban hordja-e a haját. Persze, hogy kell gondolni másokra, és az önfeláldozás egy fontos érték, de miért nem gondolhat sosem a saját boldogságára? Ha a Biblia szerint csak Isten ítélkezhet, akkor például a Tanácstagjai miért dönthetnek úgy, hogy valakit meg kell vetni, azért amit tett, hol a megbocsátás?
De persze ezek mellett egy halom apró dolog is van. Harmonyt és Melodyt megviselte, hogy feladták őket, nem is szimplán el, hogy lemondtak róluk, és mennyire nyomot hagyott ez bennük. Tekintve, hogy itt az egész társadalomban a következő generációból senki nem a saját szüleivel fog felnőni, ez elég negatív, bár bemutatja, hogy az igazi család a szereteten alapul, nem a vérkötelékeken, de mégis egy fontos alappillére az emberi természetnek, hogy tudja honnan is származik. Öröm volt látni, hogy a két testvér minden ellentétük ellenére mennyire egymásra talált, és igen, a romantika helyett ez volt előtérben. Persze mindkét szálon fut a románc és a nagy szerelem, de a végén is kifejtik, hogy még csak tinédzserek, ki tudja meddig tart ez, de a testvérek mindig ott lesznek egymás mellett egy egész életre.
Mivel tinédzserek a főszereplők persze, hogy benne van, ahogy magukra találnak, megkérdőjelezik azt, hogy vajon, amit a szüleik nekik szántak sorsot, az vajon tényleg nekik való-e, esetleg nem kéne végre a saját kezükbe venni az életük irányítását. (Ez szerintem eléggé alaptéma lenne az ifjúsági irodalomban, nem kell erőteljesen, de azért picit karakterfejlődés szinten, mégis annyi helyről hiányzik a túlcsorduló nyál miatt.) Harmony azzal küzd, hogy otthagyja azt a rendszert, amiben eddig hitt, és végre önmaga legyen, bárki is az. Melody pedig rájön, hogy bármennyire is önállóbbnak tűnt a testvérénél, az ő életét is betáblázták, hogy ő legyen a tökéletes béranya, és ideje kilépnie a nevelőszülei árnyékából, és lehet, hogy mégsem kell mindig tökéletesnek lennie, hiszen ember.
„Lehet, hogy sosem értik meg: De nem vagyok egy egyszerű akta. Esendő vagyok. Ember vagyok.
Tényleg még sok apró dologról szól a könyv, amit nem részleteznék. Például, hogy politikai és egyéb üzleti célok miatt a lányokat hogyan használják ki. Hogyan befolyásolja a média a fiatal nemzedéket, és hogyan lehet ezt manipulálni úgy, hogy az államnak és/vagy a cégeknek jó legyen. A közösségi oldalak hatása a magánéletünkre, csak azért mert kiírjuk, miket szeretünk ott, tényleg ismernek-e minket az emberek. Hogy tényleg minden változik az életben, nem csak mi, és a változás ellen felesleges ellenállni, hanem el kell fogadni és továbbélni azzal. És van ám egy darab homoszexuális pár is a történetben, és hogy hiába vannak az ellen a könyvben, hogy ők is igényelhessenek gyereket, mégsem fognak lemondani róla, mert igenis mindenki szexuális beállítottságtól függetlenül tud jó szülő lenni.
Amondó vagyok, hogy tökéletes befejezése volt egy igazán érdekes disztópiás történetnek, és hiába szól a terhességről, én bátran ajánlanám tiniknek is, mert nem erőltetett, de igenis elgondolkoztató, miközben mégis elszórakoztat a remek humorával. Lehet, hogy fura párosítás, de hatásos.
Kedvenc karakter: Harmony, Melody, Jondoe
Ami kifejezetten tetszett: a mögöttes tartalom, a humor
Ami nem tetszett: -
A történet: 5/5 pontból
A karakterek: 5/5 pontból
A borító: 5/5 pontból
Kiadó: Balzer + Bray
Kiadás dátuma: 2012. április 24.
Oldalszám: 304 oldal
Érdekes könyv, szép borítóval. A magyar megjelenésről lehet tudni valamit?
VálaszTörlésNem, sajnos.
Törlés