Ugrás a fő tartalomra

Lauren DeStefano: Wither (Hervadás)

Hogy akadtam rá: Ivett és Kelly is ajánlották.

Úgy általában az egészről: A harmadik világháború után, mikor már csak egyetlen egy kontinens maradt az emberek a tudománynak köszönhetően megszabadultak minden betegségtől. Ez még az első generációnak jó is volt, se rák, se semmi, csak akkor jöttek rá, hogy valami mégsem sikerült teljesen jól, mikor minden gyerek 20-25 éves korában meghalt. Valami miatt egy új vírus ütötte fel a fejét, így a nők 20 évesen, a férfiak 25 évesen meghalnak, az első generáció csak az, akik 50 év körüliek és elkeseredetten keresik az ellenszert. Míg egyesek (a természetpártiak) azt hangoztatják, hogy vége a világnak és megérdemeljük, hogy kihaljunk, addig még sokan hisznek abban, hogy hamar megtalálják az ellenszert, hiába már évtizedek teltek el és generációk haltak meg rohamosan. A kutatáshoz persze még több alany kell, és a túlélés miatt is, már teljesen normális a világban a poligám házasság.

Főhősünk Rhine is úgy jár, mint sok lány az ő korában, a Gyűjtők elrabolják, akik abból élnek, hogy lányokat adnak el jobb esetben menyasszonynak, rossz esetben pedig prostituáltnak. Akikre pedig nem akad vevő, azokat egyszerűen megölik. Rhine-nak van akkora szerencséje, hogy bekerül egy igen gazdag háztartáshoz két sorstársával együtt. Ám Rhine nem nyugszik, mindenáron meg akar szökni, még ha egy ideig tettetnie is kell, hogy élvezi a gazdagságot, és talán segítőtársat is talál Gabriel, az egyik szolgáló személyében.

Disztópiás regény, tehát ebből adódik, hogy az alaphangulat eléggé komor, és nem valami vidám, romantikus sztoriról van szó. Megint egy újabb fajta jövőképpel találtam magam szemben, és azt kell, hogy mondjam DeStefano kitett magáért, tetszett, hogy teljesen jól megmagyarázta miért is kezdtek genetikai módosításba, és hogy annyira mégsem tette távolivá ezt a jövőt, mert az első generáció világát még fel tudjuk idézni, hiszen mi is abban élünk. Ezzel borzaszt el minket, hogy akármikor eljuthatunk mi is erre a szintre, nem olyan teljesen idegen és hihetetlen, mint a többi disztópiás csavar, amit eddig olvastam, és pontosan ettől lesz olyan szívbemarkoló az egész.

Különösen jó, ahogyan a régi világra visszaemlékeznek a szereplők, pl. a földrajzra, mikor még több nyelv volt, több ország, amíg még voltak jégtakarók a Földön, amikor még nem kellett egy sorozatban mindig cserélgetni a színészeket (hiszen ebben a világban alig élik túl az évadokat a színészek, szó szerint kihalnak a műsorból). És ettől is csak még valószerűbb lesz az egész, elhiteti velünk, hogy igen, ez a világ létezik.

Ebben a disztópiás regényben nincs nagy államvezető, akit le kell győzni, vagy akinek meg kell dönteni a hatalmát, hogy jó legyen a népnek, és ezért lesz annyira sötét hangulatú és depresszív az egész. Igen, persze, van itt „főgonosz,” Vaughn Házmester, aki elkeseredetten keresi az ellenszert, hogy megmentse a fiát. No de pont ő, Vaughn kérte, hogy a fia haldokló feleségét, Rose-t helyettesítsék három új lánnyal, így végül is a lányok szabadságát ő vette le, és a kutatási módszerei sem éppen etikusak. De itt jön a kérdés, hogy meddig menne el az ember, ha a szerettei élete múlik valamin?

Az egész történet a halál körül forog, és bár nem éppen burkoltan tárja elénk, hogy mivel akar foglalkozni, attól még nem szájbarágós. Árad a kötetből ez az elkeseredettség, amit talán azok érezhetnek, akik halálos betegek és tudják, hogy fiatalon meghalnak, erre építi az egészet DeStefano. Érdemes-e ilyenkor élni? Hogy lehetünk boldogak, ha tudjuk, hogy 20 évesen meghalunk? Milyen hatással lenne ez az emberre? (Lásd itt hamar házasodnak és szülnek.)

Emellett nagyon szépen foglalkozik a disztópiás regények főelemével, ami ugye az emberi szabadság. Itt nagyon társadalomkritika nincs, hiszen oké, vannak szegények, meg gazdagok, meg nincstelenek, de mégsem vágja a szemünkbe annyira, hogy mi tettük ezt a Földdel, mégsem mutat rá annyira a társadalom hibáira. De ehelyett jön be a szabadság kérdése, hiszen például a főhős egyik nővér felesége világ életében árva volt, és belecsöppen ebbe a gazdag világi életbe, ahol mindent megkap, úszómedencét, finom kajákat, jó pasit, csak ki nem mehet a telekről, ami hát végül is mit számít, ha több hektárnyi? A főhős is sokat küszködik ezzel, hiszen nem verik, nem éheztetik, mindent megkap és még kedves is vele, ŐSZINTÉN kedvesek, ilyenkor pedig könnyű elfelejtkezni arról az apróságról, hogy mégsem szabad. Ezzel hihetetlenül játszik DeStefano, hogy míg az elején, a kijelölt férjüket, Lindent a főhős és az egyik nővér felesége teljes szívből utálta, rájönnek, hogy Linden nem az, akinek hitték, és tényleg kedveli őket. Ugyanakkor van még pár ilyen karakter a történetben, akik teljesen abban a naiv hitben élnek, hogy ők szabadok, csak azért, mert nem emlékeznek másra, mint ebben a kúriában való életre, ahol minden kényelmes és a hologramok mindenért kárpótolják őket. És ez is annyira jól le van írva a könyvben, kellően modern a történet, látszik, hogy a jövőben játszódik tényleg, és még ezzel is rátesz egy lapáttal DeStefano. Hogy mennyire valós élmény az, hogy egy hologram vetítette medencében úszik vagy az igazi óceánban? Az illúziók mennyire pótolják a valóságot? Legyen szó akár olyan illúziókról, amit saját magunk becsapása miatt építünk magunk köré.

A szereplők szerethetőek és kidolgozottak, a főhőst és a három feleséget (kit hamarabb, kit később) abszolút a szívembe zártam, és még Lindent is, és még a főgonoszként pózoló Vaughnt is meg lehet érteni.

Az egyetlen bajom a végével van. A könyv olvastatja magát, nem lehet letenni, ez tény és való. Nem számítottam nagy háborús lázadásra, nem kell félre érteni, de annyira egyszerűen oldja meg DeStefano, hogy elmarad a végéről az a bumm, az a katarzis, amit elvártam volna. Persze ezért kompenzál sok-sok-sok szívszorító jelenettel, amin élvezetesen lehet sírni. A vége pedig teljesen zárt, egyetlen egy szálat hagy a levegőben lógni, amit én akár el is tudnék így fogadni, de mivel trilógia, várom a következő részt.




Kedvenc karakter: Jenna

Ami kifejezetten tetszett: a világ ábrázolása, az érzelmek

Ami nem tetszett: a vége túl egyszerű

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Simon & Schuster Children's Publishing

Kiadás dátuma: 2011. március 22.

Oldalszám:
368 oldal

Megjegyzések

  1. Szia, azt szeretném kérdezni, hogy ez már megjelent magyarul??????jól hangzik, kíváncsi lennék rá!:D

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Sajnos nem, nem tudok magyar megjelenésről, de hátha. Mostanában sok disztópiásat hoznak be, én reménykedem. :)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Ann Redisch Stampler: How to Disappear (Így lehet köddé válni)

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónő könyveit. Úgy általában az egészről:   Nicolette-tel valami szörnyűség történik az erdőben, aminek következtében kénytelen elmenekülni otthonról. A régen népszerű lány most arra kényszerül, hogy újabb és újabb személyazonosságot vegyen fel és alkalmi munkákból tartsa el magát, nem sokáig maradva egy-egy helyen, nehogy rátaláljanak. Jack nem tudja lemosni magáról a bűnöző apja nevét, ezért is próbál annyira törvénytisztelő lenni, amennyire csak lehet. Viszont a börtönben lévő testvére, Don megbízza egy feladattal, amit muszáj lesz végrehajtania: El kell tennie láb alól Nicolette Hollandot, aki megölte az ismerősüket, Connie-t. Bár Jack eleinte vonakodik, a végén beleegyezik, mikor a maffiacsalád, akik megbízták a testvérét, figyelmeztetésként rágyújtják a házat az anyjára, és bár még nem esett neki baja, ki tudja, mi fog történni következőre. Stampler könyvei közel állnak a szívemhez, imádom a stílusát és a témaválasztásait, ezért is ö